Opus Mixtum I. (2012)

Az Opus Mixtum a CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesületben folyó tudományos, szellemi munkát tükröző évkönyv, amelynek első kötete a 2011. január 28-án megrendezett “Efemer építészet és progresszió – magyar esettanulmányok” című konferencia előadásainak szerkesztett változatát tartalmazza.

A konferencia előadásai közül egyes, korábban hasonló témával foglalkozó kiadványban már közölt írások elhagyásával és a témához kapcsolódó új szövegek beemelésével kívánunk egy eredményeit és módszertani sokszínűségét tekintve is tartalmas anyagot összeállítani. Az efemer épületek rövid ideig álló, ideiglenes jelenségekként tűntek fel az építészet történetében, ezt a műfajt maguk a tervező építészek és az építészettörténészek is új lehetőségek, technikák és stílusok kísérleti terepének tekintették. A konferencia arra kereste a választ, hogy ezen a már kanonizált megközelítésen túl milyen módon vizsgálható az (építészeti) progresszió fogalma az efemer építmények – elsősorban kiállítási pavilonok – kapcsán. A konferencia előadásai az egyes világ- és szakkiállításokra felépített, magyar építészek által tervezett pavilonokat vizsgálták az adott kiállítás épületeinek és a korszak nemzetközi trendjeinek összefüggésében. Az építészeti progresszió vizsgálata mellett a konferencia vállalt célkitűzése volt az elmúlt egy évtized efemer építészettel kapcsolatos új eredményeinek bemutatása és megvitatása. A konferencia előadásainak többsége olyan kiállítási pavilonokkal foglalkozott, amelyek nemcsak kiállítási térként funkcionáltak, hanem a nemzeti reprezentáció eszközeként is.

A konferencia anyagára épülő tanulmánykötetet Lővei Pál köszöntő előadásának szövege nyitja meg. A kronológia mentén haladó tanulmányokat Weisz Attila írása indítja, amelyben egy nemrégiben előkerült és az efemer építészet ideiglenes jellegéből adódóan igazi ritkaságnak számító tárgyi emlékkel foglalkozik. Hídvégi Violetta Pest Város Építő Bizottmánya anyagában fennmaradt tervek alapján mutatja be a városegyesítést megelőző időszak ideiglenes építményeit Pesten. Paolo Cornaglia tanulmánya az 1896-osMillenniumi kiállítás alkalmából átadott Földalatti kapcsán az urbanisztika és technikai haladás szempontjai mentén elemzi a századforduló Budapestjének új építészeti egységét, a lejárati pavilonokat. Magdó Eszter az 1906-os bukaresti általános kiállítás politikai és gazdasági érdekek kereszttüzében álló magyar pavilonját tárgyalja. A századforduló magyar efemer építészetének teljességre törekvő megismerését segítik elő a londoni és a bécsi pavilon példáin keresztül Anghelyi Judit és Süle Ágnes írásai. Hutvágner Zsófia az 1911-es drezdai higiéniai kiállítás magyar pavilonjával kapcsolatos kutatási eredményeit ismerteti. Csáki Tamás tanulmánya Árkay Bertalan mindezidáig publikálatlan terveit elemzi az 1920-as évek budapesti kisépítészetének kontextusában. Az 1920-1930-as évek magyar építészeti modernizmusához sorolható pavilonokkal és pavilon-tervekkel foglalkozik Ferkai András írása is, amely a két világháború közötti időszak megvalósult kiállítási pavilonjainak elemzését nyújtja. Ordasi Zsuzsa az 1930-as évek ideológiailag terhelt olaszországi mezőgazdasági kiállításainak magyar vonatkozásait tárgyalja. A kötet utolsó külföldi kitekintését Rákos Kata tanulmányában olvashatjuk, aki a két világháború közötti évtizedek legfontosabb világkiállításának, az 1937-es párizsinak magyar pavilonját értelmezi építészettörténeti és kiállítás-politikai szempontok alapján. Prakfalvi Endre és Kovács Dániel tanulmányai az 1940-50-es évek fordulójának magyarországi pavilon- és csarnoképítészetét mutatják be.

A kötet közvetlen előzményei közé tartozik a Magyar Építészeti Múzeum eredeti terveket bemutató és katalógusában elemzéseket közlő, 2001-es Pavilon című kiállítása és annak katalógusa, valamint a Magyar Építőművészet 2008/3-as, világkiállításokkal foglalkozó tematikus száma.

Az évkönyv elolvasásához kattintson ide!